Oravecz Péter
Varrótű
fegyelemmé
dermedt izzás
hajlíthatatlan
erővonal
sebet ejt hogy
összekössön
meglazult
kereszteket
réseken át
oda-vissza
nyomában
búvópatak
medre
az egység
színe
fonákja
Hangverseny
„csönddel üzensz rejtőzködő”
Rákos Sándor
Mindig tudtam, hogy léteznie kell.
Ott volt a sziklevelet kibontó derűben,
a szkarabeusz trágyát gombolyító
szorgalmában, pipázó bölcsek
hallgatásában, a haldokló rémülete
és megnyugvása közti pillanatban.
Az idő tágabb terében
véve szemügyre árnyéktalan,
súlytalan természetét –
igaz törekvés,
ha törekvésem okában
ismerem fel Őt.
Valami ezt súgja. Valaki súgja ezt.
Tömjén füstjeként kavarog
a tapsvihar előtti csendben.
Ha negyvenéves…
Ha negyvenéves elmúlsz, egy délután egyszer
elbóbiskolsz, és aztán sokáig nem bírsz felébredni.
Mire magadhoz térsz, ablakodból látod,
a hegyek fölött a narancs, a vörös, a bíbor
kikeverhetetlen színeit ölti magára az ég.
Kikönyökölsz a párkányra, belélegzed a látványt,
mint egy szimfónia largo tételét.
Lent, a parkban hosszúra nyúlnak az árnyak.
Egy gazdájától elcsatangolt kiskutya
égnek emelt orral bújja a legfrissebb híreket.
Virágzó fák lombja fölött az újrakezdés
illata örvénylik a koraesti széllel.
Mennyi mindent mondtál életedben,
s csak akkor hallgattál, ha lett volna mit mondanod.
Egyfolytában vársz. Feszülten és türelmetlenül.
Hogy egyszer majd, a megfelelő pillanatban.
És akkor talán. De legalábbis majdnem.
Gyáva voltál egész életedben.
Nincs megfelelőbb pillanat a bátorságra.
A halált halállal győzni le.
2017 húsvét és pünkösd között
Megjelent a Bárka 2018/2-es számában.
